Közös meeting, összeveszés és a folytatás...

Azt hiszem, hogy akik szeretik az élettörténeteket olvasni, hallgatni, azok bánhatják, hogy nem kezdtem az első perctől írni a memoárjaimat Vele kapcsolatban. Így is megmosolyogtató és hihetetlen lehet abba belegondolni, hogy hónapokig nem írtam bejegyzést - talán már 1 éve is lassan-, írtam pár napig most újra és történik is valami közöttünk.

A fagyi nap utáni nap egy fordulat következett be. Nem olyan fordulat, amire azt tudnám mondani, hogy IGEN, VÉGRE BETELJESÜLTÜNK VÉGLEG! Akkor azt hiszem nem érdekelne a blog, maximum egy mosolygós szmájlis bejegyzéssel lezárnám végleg, mint utolsó firkálmány. Utána már nem lenne időm és nem is akarnék ide irkálni, hiszen a "felesleges" energiáimat Rá szeretném fordítani. Ha írnék, akkor Neki írnék verset, valami szépet, szívhez szólót, amit ha elővesz napközben és elolvassa, még jobban tudja tőle, hogy szeretem. Sajnos nem ez történt.

Csütörtökön, a fagyi nap utáni napon tudtam, hogy látni fogom. Volt egy közös meetingünk délután. Visszagondolva nagyon vicces, gyerekes tudok lenni olyankor, amikor várok valamire. Hiába sok közös meetingünk, tárgyalásunk volt már és ezerféleképpen kommunikáltunk már egymással, valahogy izgatott voltam. Furcsa is volt, mert ezt éreztem is magamon, pedig már eljutottam arra a szintre, hogy egy jól felkészült tárgyalás előtt sem izgulok igazán, nemhogy egy belsős meeting előtt.

Sosem késik sehonnan. Ez az egyik ismérve. Így biztos voltam benne, ha pár perccel a kezdés előtt érkezem, akkor Őt már ott találom, másokat viszont az általános cégkultúra miatt biztos, hogy nem. Ennek megfelelően érkeztem. Mostanában mindig távolságtartó volt és így én is, nem ültünk egymás mellé. Most annyira nagyon hiányzott már, hogy nem bírtam nem mellé ülni és igazából nem is akartam máshova ülni. Próbáltam Vele kommunikálni, de érződött, hogy nem vevő rá. Éreztem, hogy az járt a fejében, hogy "csak jöjjön már meg valaki, kezdődjön el a meeting és akkor békén kell hagynia úgyis.". Igaza lett, bejöttek a többiek és lezajlott minden a maga medrében.
Pontosabban mindenki ezt érezhette, rajtam kívül. Igyekeztem követni, hogy hol tartunk, de valahogy annyira Őt néztem folyamatosan... teljesen átszellemültem. Néztem az arcát, a reakcióit, a mimikáját, a mellkasát, nyakát és csak néztem, mintha valami elvakult rajongó nézte volna a 30 éve várt szupersztárját. A kezét is szeretem és szerettem is mindig, de korábban a jegy, most pedig már a karikagyűrű miatt kicsit tabu volt számomra. Most ettől is teljesen el tudtam vonatkoztatni, hogy ott van a gyűrű a kezén és csak csodáltam, néztem és arra vágytam, hogy megsimogathassam, megérinthessem. Még egy kreáltnak tűnő, de nem kreált indokkal Hozzá is értem, mert volt egy hosszú hajszál a fekete ruháján, a hátán, amit levettem róla. Lehet sem Ő, sem a teremben ülők nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget, nekem viszont a lelkem félrevert közben.

Vége lett és elindultam haza kocsival. Ilyenkor harmat gyenge vagyok, hogy ha látom és beszélhettünk volna, akkor ne írjak neki, vagy Ő ne írjon nekem, ez most is így volt. Mivel mostanában mindig autóval jár Ő is, meg sem fordult a fejemben, hogy bárhol láthattam volna az útközben. Pontosabban dehogynem... amikor kihajtottam a mélygarázsból, hosszú másodpercekig nézelődtem, hátha Ő is már végzett és Ő is most indul el. Nem láttam, így elindultam haza. Közben - oké, nem szabadna vezetés közben...- írkáltunk egymásnak, majd beszéltünk is telefonon, így kiderült, hogy elmentem mellette, mert aznap kivételesen nem autóval volt, várt a buszára.

Innentől egy egész délutános, estés írásváltás kezdődött. Úgy éreztem Ő sértődött, valahol én is az voltam és húztuk egymást. Sajnos elővettem a legrosszabb fegyveremet, olyan dolgot mondtam Neki, ami fájt Neki. Azt, hogy oké, érezze jól magát este, én meg találkozom azzal a Nővel, aki szerinte a végünket jelentette. Akivel voltam együtt olyankor, amikor már nem kellett volna. Számomra jelentéktelen este, jelentéktelen ember, számára egy leküzdhetetlennek vélt akadály. Addig ment az ocsmánykodás- sajnos szebb kifejezés nem lenne méltó az akkori kommunikációnkra-, hogy írtam Neki, hogy beültem a kocsiba és elindultam a városba. Ha megmondja, hogy hol van felveszem és beszéljük meg a dolgokat, ha nem, akkor nem. Már a városban voltam, amikor elmondta, hogy hol van. Még ment a csipkelődés, hogy menjek ahhoz a másik emberhez, de nem érdekelt. Egy dolog érdekelt: látni akarom. Nem érdekelt, hogy megöl, veszekedünk, mi lesz, csak látni akartam, hallani és persze azért bíztam benne, hogy meg tudjuk beszélni az aznapi problémát és nyugodtan veselkedhetünk neki a következő napnak, békében.

Este szerintem folytatom az írást, de vasárnap van, végre a nap is kisütött. Fociszerető ember lévén kitaláltuk a legjobb barátommal, hogy elmegyünk valami alsóbb ligás meccset megnézni...