Kellemes délután, avagy lelkiismeret-furdalás

Amint leültem a gép elé, hogy írjak a délutánomról, különös érzés kapott el. Lelkiismeret-furdalásom volt. Ezt az érzést többször éreztem már. Ha egy olyan délutánt töltöttem barátokkal, főleg, ha azok nők, amikor jól éreztem magam, mindig úgy éreztem, hogy magyarázkodnom kell ezért. Ha nővel töltöttem időt, akkor kár is volt bármit mondani, az vétek, hiba volt az Ő szemében mindig is. Ő úgy gondolja, hogy nekem a világ minden nője sem lenne elég, pedig csak arról van szó, hogy nekem vannak női haverjaim is, akikkel ugyanúgy tudom jól érezni magam, mint a srácokkal. Ő minden este hazamehetett a Párjához, én viszont ha szóba álltam más nővel, akkor egyből biztos azzal le is feküdtem.

Mivel sokadszor írok arra példát, hogy Ő hogy reagálna vagy hogy Nála ez hogy fest, esetleg az én szemszögemből az Ő élete hogy fest hasonló helyzetben, leszögezem: nem rosszallóan gondolok Rá ilyenkor sem, csak úgy érzem, hogy Ő képtelen belegondolni magát abba, hogy az én szemszögemből mit látok, mit érzek.

Délután összefutottam egy kaja erejéig azzal az ismerősömmel, akivel nagyjából 2 hónapja nem találkoztam, akkor moziban voltunk együtt. Erről a lány ismerősömről, pontosabban a moziról is megvolt a véleménye, szerinte randi volt. Ez a lány ismerősöm az otthoni, vidéki egyik társaságom része, mellesleg a baráti társaságba tartozik a párja vagy volt párja, nem igazán tudom összerakni, hogy most mi a státuszuk, ez eléggé tabu a társaságban is. Ezt Neki nem mondtam el, bár belegondolva lehetőségem sem volt, mert a fejébe vette, hogy a mozi alkalmával (is) hazudtam Neki, innentől kezdve pedig hiába bármi szó, úgysem hallja meg vagy rávágja, hogy hazudok.

Szóval megkajáltunk, beszélgettünk a hétvégi túránkról meg erről a kb. 2 hónap történéséről, amíg nem futottunk össze sem itt Pesten, sem otthon a társaságban. Teljesen jó program volt, kikapcsolt az agyam.

Hazaúton üzengettem az egyik kedves kollégámmal, aki ugyancsak hazafelé tartott egy iszogatásból. Mivel nem messze lakunk egymástól, összefutottunk a városban, hogy folytassuk utunkat tovább. Mivel nem siettünk és beszélgetni szerettünk volna, ezért sétával tettünk meg több megállót is, így Vele is rengeteget beszélgettem, munkáról, tervekről, jövőről. Olyan emberről van szó, akinek érdekel a véleménye, így érdekes volt meghallgatni és azt hiszem Neki is jól esett, hogy olyan emberrel tudott beszélgetni, aki könyörtelen őszinteséggel alkot véleményt mind a munkájáról, mind a személyiségéről. Nevettünk is sokat, komoly témákat is érintettünk. Azt hiszem ilyennek kell lennie egy jó baráti viszonynak.

Hazaértem, összepakoltam a ruháimat holnapra és a hétvégére. Közben pedig már ezen töprengtem, hogy erről mi lenne a véleménye Neki... Hogy ezért is azt kapnám, hogy nekem minden a saját életem és a nők imádata. Amikor én eközben a délután közben is ugyanúgy gondoltam rá és ha együtt lennénk még írtam is volna Neki, hogy merre járok, kivel vagyok és hogy sietek haza Hozzá. Bár jó válasz nincs sosem, ez sem lenne az. Talán még akkor sem, ha akár mindegyik programomra eljönne velem, aminek örülnék is.

így pedig maradt a kettős érzés a mai lefekvéshez: kellemes volt, de megtehettem-e ezt nyugodt szívvel, lelkiismeret-furdalás nélkül? Ami a maga nemében gúnyosan nevetséges is, hiszen miért ne tehetném meg? Találkoztam 2 ismerősömmel, nem ismerkedni voltam -ha azt csináltam volna se szólhatna egy szót sem- és közben egy helyre összpontosít a szívem. Olyan helyre, ami engem eltaszít, nem kellek. Akkor miért vagyok ilyen balek, hogy már ettől is lelkiismeret-furdalást érzek, még ebben a 7 napban is?