Az évfordulók időszaka

Ha megkérdezett volna bárki az elmúlt időszakban, hogy fogok-e még ebbe a Naplóba bejegyzést írni, akkor minden bizonyossággal azt válaszoltam volna, hogy "nem". Több okból sem. Ezt anno egy 7 napos "nem beszélünk"-ciklusra találtam ki, azzal a reménnyel, hogy a 7 nap elteltével rendbe jön a helyzet közöttünk és idővel egymáséi lehetünk. Másrészt fájt beleolvasni a régi firkálmányaimba. És fáj, hogy már a zenék, amik a bejegyzésekben fellelhetőek a kettőnkről szóló lejátszási listámban nincsenek meg. És igazából fáj milliónyi apró és fáj milliónyi hatalmas dolog. Mégis ott tartok, hogy hiányzik...

Hiányzik egy olyan időszakban, ami megterhelő minden bizonnyal Ő és saját magam számára is. Olyan napokban, amikor Ők a sokadik évfordulójukat ünneplik együtt a Férjével. Igen, a Férjével. Mert miután eltelt a 7 nap Nélküle, teltek a hetek, hónapok és összeházasodtak. Most ünneplik az évfordulójukat és pár hónap múlva majd már az első házassági évfordulójukat is.
Mi pedig holnap leszünk két évesek... holnap lesz két éve, hogy először öleltük egymást, először érezhettük egymás finom ajkát, csókját. Akkor még italosan egy görbe este végén, azóta rengetegszer alkoholos állapotban és józanon is. Két év telt el úgy, hogy a mindennapjaim része. Ha nem is látom, akkor "csak" gondolok rá.

Hogy mennyit gondolok Rá? Azt nehéz lenne igazán kifejezni. A napjaim Vele indulnak és Vele záródnak. Akár itt a városban, akár otthon vidéken annyi minden jut róla az eszembe... Annyi minden van, amikor Ő jut eszembe, pedig nem is voltunk azokon a helyeken esetleg együtt - sőt, a Férjével volt, járnak rendszeresen-, de arra vágyom, hogy lehessek. Hogy Vele élhessem meg a pillanatokat. Bántottuk egymást millióféleképpen. Mélyen, fájón. Úgy, hogy vérzik a lelke Neki is és nekem is. Mégis hiszek abban, hogy minket egymásnak teremtettek és nem véletlen, hogy ennyi kín után is Vele álmodok, Rá vágyom és nem múlt el a hitem abban, hogy boldogok lehetnénk és idővel családként lehetnénk boldogok. És így sem, hogy most már sokkal könnyebb a nehézségekről és a sérelmekről beszélni, mint a jó dolgokról. Mert azokból a pillanatokból, amikor megszűnt körülöttünk a világ és megállt az idő, december és január óta nem jutott. Akkor is csak perceknek tűnő néhány óra. Bár ha szívemre teszem a kezem Vele minden töltött időcsak perceknek tűnne és kevésnek, amíg nem élhetnénk együtt az életünket.

Szeretem és ez nem múlik. A sérelmeimet, fájdalmamat félre tudnám tenni, félre is tudom. De a szerelmememet nem. És a hitemet sem... Pedig Ők már a 8. vagy 9. évfordulójukat ünneplik együtt a Férjével. Én pedig magamban, egyedül ünneplem és egyben gyászolom is a 2. évfordulónkat. Nélküle...

Mert a múlt héten beszéltünk és azt látja megoldásnak, ha nem beszélünk már. Most éppen így próbáljuk meg lezárni egymást. Sokszor úgy érzem, hogy Ő már lezárt, de aztán 1-2 dolog mindig úgy mutatja, mintha mégsem így lenne. De nem tud hinni bennem. Bennünk. Hiába próbált meg már ezerféleképpen elfelejteni és kitörölni az életéből, nem sikerül Neki, de görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy nem akar és nem tud hinni, esélyt adni a boldogságunkra.

Tegnap volt Anyák napja. Mindig kiemelten figyelt rám, a lelkemre ilyenkor. Eddig... Úgy látszik ennek is vége örökre. Nem lesznek beszélgetéseink az elhunyt Anyumról sem, sem halottak napjakor, sem a születésnapjakor, sem Anyák napjakor, soha többet. Még egy dolog, amit fel kell dolgoznom Vele kapcsolatban, Nélküle.

Már nem "7napnélküle". Hanem "Örökrenélküle". Pedig teljes szívemből szeretem.