Az este

Nem gondoltam, hogy este még le fogok ülni a géphez és újra írni fogok. De kényszert éreztem. Szól a zene, szól a lejátszási lista. Ő jár a fejemben, írnék Neki. Be is léptem instára, fb-re, lecsekkoltam a képeit, megnéztem mikor volt fent, de nem szabad.

Miután munkából hazaértem levert voltam, elaludtam. Aztán jött át A Barátom, órákon át tartó PlayStation party volt. Pasi szemmel nincs is nagyobb párharc, mint A Barátod ellen játszani, zrikálni egymást. Pedig aztán a pályán és a lelátón is végig éltem már jó néhány nagy derbit, nyertes és vesztes oldalon is. Jó volt, mert kicsit elterelte a gondolataimat, meg megbeszéltük a hétvégi túránkat, hogy mikor s hogyan indulunk, mit viszünk. Igazából nem szerveztük túl, add-hoc lesz nagyjából, de általában így megyünk mindenhova. Szállásunk van, a jegyeink megvannak, a társaság adott. Ezen felül majdnem minden alakítható ott, még csak a város után sem olvastunk utána, hogy van-e érdemes megnézni valamit. Persze ezt azért szombatig pótolni fogom, ne legyünk teljesen vakon...

Elmúlt este 10 óra, lassan aludni is kellene, de még inget kellene holnapra vasalni, kicsit visszanyírni a szakállamat, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy vadember. A fürdőszoba mindig nehéz pálya, mert ott van az a tusfürdője, amivel itt szokott fürdeni. Szóval ha akarom érzem azt az illatot, amit többször, amikor itt aludt velem, a karjaimban. Többször felvetődött bennem, hogy ki kellene dobni, sőt, Ő is mondta, hogy mikor dobom már ki, de mondtam, hogy majd idén... Hát ez még nem történt meg.

Érdekes nap volt a mai. Nem járt kevesebbet a fejemben, mint eddig, de nem ért inger sem és Őt sem. Pontosabban engem ért, mert küldött e-mailt a csapatnak, de nem nekem címezte, de mégis hevesebben ver a szívem már ettől is, ha bejövő e-mailnél az Ő nevét látom. Viszont nem írtunk egymásnak, 1 nap eltelt a 7-ből. Az elmúlt másfél hét után, amikor azt hallgattam folyton, hogy milyen hazug, gerinctelen, undorító, utálni való vagyok, hogy mennyire bánja, hogy megismert és hogy közel engedett magához és hogy el akar felejteni... Szóval ezután valahol könnyebb volt a nap, hogy ezt nem hallgattam. Bár ha legalább hallottam volna ezeket és láttam volna közben, de írta ezeket. Viszont nem volt meg az a napi pár normális mondat sem, nem tudtam Róla semmit. Ez a része hiányzik. Könnyen lehet úgy ítélni, hogy nem érdemlem meg - bár lehet Ő sem engem-, de a napjaim szerves része lett. Fontos része. Akiről szeretsz tudni, még akkor is, ha esetleg olyan dolgok történnek Vele az életében, amik Neked nem esnek jól.

Azért alvás előtt el fogok mormolni pár szót, amivel szép álmokat kívánok Neki. Miközben az jár a fejemben, hogy a párja mellett alszik, ki tudja, hogy szeretkezés után-e, összebújva vagy egymást ölelve alszanak-e, ahogy velem szokott...
De az utolsó gondolatom úgyis az lesz, ahogy utoljára aludtunk együtt. Összebújva, átkarolva egymást vagy hogy a mellkasomon volt a feje és úgy aludt vissza még utolsó reggel egy kicsit. Azért bennem is rengeteg kettős érzés volt az ilyesmik miatt is, amikről lehet nem is vett tudomást. Benne pedig akkor még több lehetett, ezt nekem kell belátnom. És azt is, hogy ez felőrölte Őt is, engem is.

A mai naphoz hozzátartozik, hogy nem csoda, hogy aludtam délután. Reggel a szokásosnál korábban keltem az évi munkahelyi doki miatt. Szépen elterveztem - pedig nem szokásom-, hogy kiváltatom a február elején lejáró jogosítványomhoz is az orvosi papírt, de nem volt asszisztens, nem tudtam elintézni. Pedig mehettem volna vele egyből az okmányirodába. Nem gond, megnyugtattam magam, hogy még messze van február, majd jövő héten elintézem. Ráadásul az okmányirodában úgyis csináltak volna fényképet is, ma pedig nem voltam túl fényképképes.

Az esti zene legyen stílszerű, igaz: