Összeomlás

2 éve ezen a napon történt meg először, hogy magamhoz húzva megölelhettem. Persze már csak humorból is ment mindig a huzavona, hogy Ő akart-e azt a csókot és Ő kezdeményezte vagy én voltam rámenős, de igazából nem is számít.

Az egy vasárnap reggel volt. Már amikor megérkeztek volt egy érzésem, megérzésem, hogy Ő engem néz, szinte vizslat. A gondolatot nem tudtam elhessegetni, még meg is jegyeztem az akkori Főnökömnek. Zajlott a nap, kerestem a társaságát, hogy bizonyságot nyerjen, hogy igazam van-e vagy sem. Délutánra nagyjából sejtettem, hogy igen. Érdekes, mert addig jóformán észre sem vettem, pedig már 1 hónapja kollégák voltunk. Akkor és ott - lehet, hogy a helyszínnek volt ereje, mely hatott rám- nagyon is észrevettem. Észrevettem a mosolyát, a játékosságát. Ő előtte sok hónapig nem ivott alkoholt már. Én húztam bele abba, hogy ha én teljesítek ott néhány dolgot, amitől én rettegek, akkor Ő cserébe iszik velem. Megtörtént. Este már bódult állapotban ültünk egymás mellett a tábortűz körül, beszélgetve, nevetve. Még fénykép is készült.
Sőt, belegondolva már korábban, a délutáni programok alatt is készült rólunk közös kép -talán az volt az első közös képünk-, hiszen azóta is az a kép ugrik fel, ha hív. Manapság már nem látom ezt a képet, mert nem csörren meg a telefonom úgy, hogy Ő hívjon...
Tehát 2 éve éjszaka csókoltam meg először. Még nem éreztem, hogy szeretem, hogy szerelmes vagyok. Csak azt, hogy kívánom és azt, hogy egy olyan Nő van a környezetemben, aki egész nap lekötött, megtetszett a mosolya és a személyisége. A személyisége, ami talán a legösszetettebb az összes ismerősömé közül a mai napig. És idővel beleszerettem, megismerve és elfogadva, hogy milyen jellemvonásai vannak.

Már nem egy épületben ülünk, így nem látom napi szinten. Nem tudtam, hogy ma is itt lesz, ahol én. Annyira, hogy a fal túl oldalán ül, amikor ezen sorokat írom. Megláttam és összetört bennem minden, összeomlott a világ. Azt hiszem befejezem ezeket a sorokat és kimegyek letörölni a könnyeimet. A délutánomat fogalmam nincsen hogyan és hol fogom tölteni. Magamat ismerve hazaérek, átöltözök és elmegyek egy hatalmas sétára minél több helyszínt érintve, ahol együtt voltunk. Igazából már eljutottam arra a pontra, hogy az sem számít, hogy kellemes vagy rossz emlék köt-e egy helyszínhez, csak az számít, hogy akkor még Vele megélhettem a pillanatot, bármilyen is legyen az. Kíváncsian várom, hogy tényleg így fog-e telni a délutánom, estém, de most ezt érzem a legjobb megoldásnak, hogy a lelkem "ellegyen". Mert megnyugodni nem fog, megbékélni sem, de nem is forrong. Egyszerűen csak fáj. A hiánya. Hogy nem lehetek Vele se ma, se soha többet.

Hogy napra pontosan 2 éve este megcsókolhattam azt a finom, mosolyra görbülő szájat, ami annyira nagyon hiányzik az életemből, mint az évekkel ezelőtt elvesztett Édesanyám.