Magányos esték

Egyetlen szóval meg tudom fogalmazni, hogy mit érzek most este: magányos vagyok.
Volt ma délután programom, jól éreztem magam, sok barátom van. Mégis olyan, mint amikor egy zenész nem találja a hangszerét, egy író nem találja a pennáját. Biztos munkahelyem van, sok barátom és haverom, mégis ürességet érzek. Mert nincs velem.

Nap nap után az jár a fejemben, hogy ilyenkor hogyan telnek az estéi. Összebújva tévéznek? Megcsókolja tévézés közben a Férjét, megszagolja az illatát - ahogy korábban nekem is- és elmegy fürdeni? Mire gondol, miközben mossa a csodálatos testét? Hogy jól döntött? Hogy élete hibája voltam - ó, mennyiszer hallottam ezt Tőle...- és mennyire becsüli, hogy a nem túl sok hibával bíró Társával éli tovább az életét? Vagy néha azért eszébe jutok, de akkor elővesz egy régebbi veszekedős beszélgetést, elolvassa és nyugodtan elalszik, hogy most van jó helyen és nem mellettem lenne?
Pokoli ezekkel a gondolatokkal élni a mindennapjaimat.

Így estére meg tudom fogalmazni már legalább, hogy miért írok újra naplóbejegyzést. Mert megígértem, hogy nem fogom keresni. Viszont azt nem bírom ki, hogy ne beszéljem ki és ne írjam ki magamból az érzéseimet, mert annyira nyomasztanak, hogy nem látom a végét. Vagyis látom, de azt nem akarom... Ülök abban a szobában, amibe a bútorokat együtt vettük. A várost keresztül kasul átjártuk hatalmas dugóban, mire mindent megvettünk: komódot, gardróbot, tévé állványt, az általa kiválasztott fehér kis reteszeket, kis mű virágot és a Tőle ajándékba kapott szőnyeget. Azt a zöld szőnyeget, ami ugyanolyan, mint amilyen az otthoni, vidéki szobámban is van. Így nem elég, hogy már itt az albérletben is minden apróságról Ő jut eszembe, ha hazamegyek és bekuporodok zenét hallgatni, akkor is ott van velem. Abban a házban, ahova szívesen hazavittem volna bemutatni, megismertetni a családommal, de sosem volt rá alkalmam. Nyomasztó érzés.

Csak bízni tudok benne, hogy Neki elindult a régi-új élete és jó úton jár már. Nekem fogalmam nincsen róla, hogy mikor lépek már le erről az útról és mikor tudok egy új, sokkal simább útra rálépni. Egyelőre még egy kátyúkkal teli kacskaringós úton vagyok és sem az egyenest nem látom, sem az újra aszfaltozott utat.

Vicces, de lehet valahol fáj is, amit most leírtam. Egy hasonlat az életemről és az útról. Ő is mindig hasonlatokkal példálozott. Általában nem tudtam komolyan venni ilyenkor, mert akkorát akart mindig mondani, hogy inkább volt megmosolyogtató, mint hiteles, de ezt is szerettem benne. Ezt is szeretném benne. És a mosolyát is...

Nagyon hiányzik minden, amit Ő jelent számomra.

És hogy mi a sejtésem, fogja-e egyáltalán látni ezt, hogy még hozzáírtam a naplómhoz néhány bejegyzést? Szerintem igen, fogja. Lehet, hogy csak hetek, akár az is lehet, hogy hónapok múlva, de el fogja olvasni.
És újra csak meg fog lepődni, hogy mennyire szeretem, hogy Ő ezt nem is gondolta volna, hogy én két egész év után is még Őt akarom. Sosem hitt benne, hogy nekem Ő egy életen át kellene, hogy egy életen át elég lenne, hogy egy életen át szeretném. Pedig mi sem egyszerűbb és tisztább ennél. Hiszen ki ne szeretné magát az Életet, az Életét. Mert Ő nem kevesebbet jelent számomra, mint az Életet, aki nélkül minden virág hervadt, aki nélkül nem úgy süt a nap, mint a közös Margitszigetes napunkon, aki nélkül elfecsérelt minden pillanat és minden tettem.

Szeretem.